"Gáspár László és Kocsis József pedagógiája nem neveléstörténeti kategória, hanem a mának és a jövőnek szóló minta és útmutatás." (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

A magyar nevelés történetében több neves személyiség is jelentőset alkotott, de olyanok, akik nemzetközi viszonylatban kiemelkedőt, ketten vannak. Az egyik Tessedik Sámuel, aki Pestalozzi mértékű pedagógus személyiség volt, a másik Gáspár László, akinek a nevét Freinetével, Petersennel, Hentiggel kellene együtt emlegetni. Magyarországon a maguk korában, ők ketten voltak kreatívak, innovatívak, bátrak ahhoz, hogy az adott társadalmi elvárásokon túlmutató, azokkal részben szembeforduló, de mégis adott lehetőségekkel élni tudó pedagógiai fejlesztéseket vigyenek végbe. Reformerek voltak ők, akiknek a pedagógiai jelentősége évek, évtizedek múlva épült, épül be a mindennapi pedagógiai gyakorlatba. (Szentlőrinc a jövő iskolája, 2007)

Érdekes ellentmondás figyelhető meg Gáspár László pedagógiai gyakorlatában. Tantárgyszervezésében radikálisan túllép a diszciplína-orientáción, ugyanakkor a társadalom-orientáció nem egyértelműen érvényesül oktatásszervezésében. A jelen és jövő együttes megjelenítésében, az akkori politika elvárásainak megfelelően a jövőre való felkészülés (már nem felkészítés) kap dominanciát. „A tananyag érdekessége nem a külsődleges érdeklődésfelkeltő eljárásokon múlik, hanem azon, hogy belátható-e tanulásának társadalmi és egyéni haszna, elősegítve a világ megértését és megváltoztatását.” (Gáspár, 1978, 155.) (Projektpedagógia, 2002)

2007-ben „Szentlőrinc a jövő iskolája” című könyvem utolsó bekezdése a következő volt: „Ez a könyv Gáspár Lászlóról, Kocsis Józsefről, a Szentlőrinci iskolakísérletről íródott, de valójában a magyar közoktatásról, a magyar közoktatásnak, a közoktatás szereplőinek és felelős vezetőinek szól. Ha egyszer észrevesszük, elfogadjuk, hogy nem csupán megreformálni, hanem megváltoztatni kell a magyar közoktatási rendszert, és lesz is hozzá bátorságunk, akkor feltételezhető, hogy az úgynevezett PISA jelentések eredményei nem lesznek ránk nézve és számunkra olyan lesújtóak. (Szentlőrinc a jövő iskolája, 2007)

Írásom nem csak a két, a hivatásukban kiemelkedő teljesítményt nyújtó pedagógusnak szóló tiszteletadás, hanem egyúttal figyelemfelhívás is arra, hogy ne hagyjuk a feledés homályában feloldódni a Gáspár-Kocsis páros jelennek és a jövőnek szóló hagyatékát. Erre a hagyatékra büszkének kellene lennünk, mert nemzetközi viszonylatban is egyedülállót alkottak. Csak megerősíteni tudjuk azt a korábbi állításunkat „Gáspár László nevét Freinet-vel, Petersennel, Hentiggel kellene együtt emlegetni”. (Hegedűs, 2007: 9) Ma már azt is meg merjük kockáztatni, hogy kettőjük pedagógiai-iskolai innovációja sok vonatkozásban szélesebb körű volt, mint a nemzetközi neveléstörténetben kiemelkedő személyiségként nyilvántartott hármasé. (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Gáspár László, egy ellentmondásos rendszer ellentmondásos korának volt az elméletet és a gyakorlatot harmonizáló, kiemelkedő személyisége. Munkásságát sem a szocializmusban, sem a rendszerváltást követően nem ismerték el igazán. Az előbbi idején a szocialista nevelésfilozófiába és iskolarendszerbe nem illeszkedő polgári gondolkodása miatt támadták. (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

2006-ban, egyik beszélgetésünk alkalmával Kocsis József az alábbi kijelentést tette: „Gáspár élete végéig marxista maradt, de nem szocialista.” (Hegedűs, 2007: 15) Szerintünk a marxizmusból Gáspár nevelésfilozófiájában a szociáldemokrata elvek érvényesültek. (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Németországban Karsen munkásságának fel/elismeréséhez több mint ötven évnek kellett eltelnie. Hisszük, Magyarországon már csak évekre van szükség a szentlőrinci iskolakísérlet újraértékeléséhez, és ahhoz, hogy a külföld megismerhesse, Magyarországon szocialista körülmények között is volt kezdeményezés az iskolarendszer demokratizálására. Talán Karsen keserű hangvételű kijelentése érvényes Szentlőrincre is. Arra a kérdésre, hogy miért nem tudott Németországban az amerikai modell elterjedni, Karsen válasza a következő: „Erre csak egyetlen magyarázat kínálkozik. Talán túlzottan demokratikusnak feltételezik.” (Karsen, 1931: 171). (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Annak feltárásához, hogy a rendszerváltás után miért hallgatták agyon, és miért nem folytatták a szentlőrinci iskolakísérletet, még éveknek kell eltelnie. Ismét Kocsis József szerény, ugyanakkor optimista gondolatait idézzük. „Szentlőrinc ott van a ma pedagógiai gyakorlatában. Sokan már azt sem tudják, hogy Szentlőrinc valaha létezett, csak a gyakorlata él tovább.” Egyetlen példa a sok közül. Ha alaposan utánagondolunk, Magyarországon Szentlőrinc szervezte az első erdei iskolát az orfűi táborában. (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

„Szentlőrinc elmélete és praxisa először volt egy egész világrendszerben és egy egész eszmerendszerben más, mint az uralkodó, mint a hivatalos, az előírásos.” (Kocsis, 2003: 71) (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Bakonyi Pál nyilatkozata Gáspár Lászlóról: „Magyarországon először és konzekvensen Gáspár László valósította meg: ő kezdeményezte, ő kísérelte meg e koncepció átültetését a gyakorlatba – a tantestülettel együttműködve – a szentlőrinci iskolakísérletben. Gáspár hozzányúlt – hozzá mert nyúlni – a hagyományos tantárgyi rendszerhez, új tantárgyakat alakított ki újszerű felépítésben, a tanítási órák számát csökkentette, azok anyagának egy részét szakkör-szerű foglalkoztatásban dolgoztatta fel, ezzel felszabadította az időt más tevékenységi formák számára…(!). Logikus, hogy ebben a pedagógiai helyzetben megszüntette az osztályozást (most egy pillanatra a jelenleg – 2003. januárban – folyó vitákra gondolok). Iskolakultúra 2003/3. Az iskolai élet általában kiterjedt az egész napra, de persze a tanulás hagyományos formáin túl: munkára, játékra, olvasásra stb. Ezek a mély, filozófiai, pszichológiai és pedagógiatörténeti gyökerű változtatások – új tartalom, új szerkezet – lehetővé tették (volna) a voltaképpeni „nevelés” kibontakozását.” (Bakonyi, 2003: 78) Bakonyi gondolataiban szó nincs munkaiskoláról. Szocialista munkaiskoláról meg pláne nincs szó. Annál inkább szó van az iskola, a pedagógia egészének megújulásáról. (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Kopp Erika, Szentlőrincnek, a szocialista munkatevékenységnél jelentősebb újításaira hívja fel a figyelmet: „Annak ellenére, hogy elveiben a korabeli politikai és pedagógiai retorikát követi, az oktatás megszervezésében számos radikális újítást vezet be. Mindenekelőtt a komplex tantárgyakat, amelyek álláspontja szerint az objektív valóság általánosabb kategóriáit jelentik, mint a hagyományos tantárgyak. Emellett ezek a komplex tárgyak egyben problémaközpontúak is, a valóság egy-egy problémájának összefüggő kifejtését igénylik. A komplex tárgyak alapjául szolgáló kategóriák (pl.: természet, társadalom, gazdasági gyakorlat, objektív valóság stb.) alapján épültek fel maguk a tárgyak:” (Kopp, 2002: 161) (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Gáspár érezte és tudta: elméletét a szocialista viszonyok között csak akkor ültetheti át a gyakorlatba, ha közben keményen bírálja a teljesen azonos, de polgárinak nevezett pedagógiai eszmeáramlatot. Véleményünk szerint tökéletesen oldotta meg a feladatot, amelyet a következő idézet igazol: „Az aktivitás, a tevékenység elve a polgári reformpedagógia vezéreszméi között is előkelő helyet foglal el, de az egyén belső erőit kibontakoztató – individualista, önkifejező és önmegvalósító – aktivitások vagy a közvetlen környezet alkalmi kihívásaira válaszoló pragmatikus akciók közvetlenül nem torkolhatnak a társadalmi gyakorlatba, különösen nem illeszkedhetnek a szocialista társadalomépítés gyakorlatába.” (Gáspár, 1984: 20) Gáspár ezzel bevallja, hogy a polgári pedagógia gyakorlatából merített, de ennek ellenére elzárkózik a polgári pedagógia elismerésétől. Csak arra nem ad választ, vagy nem tud választ adni, hogy a pragmatikus akcióik hogyan nem torkolhattak a szocialista társadalomépítés gyakorlatába. Talán maga is megijedt az egyén szabadságának lehetőségeitől. 2012. Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből. Az összeállító szakmai megjegyzése: Az általam tisztelt Karsen szintén nem fogadta el az amerikai, kizárólag az individualizmuson alapuló szabadságeszményét. Belegondolva, kettőjük szabadságeszménye demokratikusabb az amerikai szabadságideológiáknál.

Hogyan vall az iskolában folyó munkáról a volt munkatárs Koltai Péterné?
„A tanítási – tanulási tevékenység célja: a tanulók ne elszigetelt szaktárgyi – szaktudományi ismereteket szerezzenek, hanem az objektív valóság egésze táruljon fel előttük a maga összefüggésében, ellentmondásában, fejlődésében, s ennek megfelelően önmagukban is megalkothassák a külvilág belső modelljét. (Hegedűs, 2007: 47) (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Az osztályozásmentesség nem korlátozta az egyéni karrier lehetőségét sem. Ennek igazolására álljon itt egy későbbi évfolyamba járó jó tanuló Szentlőrincről megfogalmazott átfogó véleménye: „’Nehéz feladat az ’úticsomag’ tartalmát így utólag rendezgetni, legszívesebben azt mondanám: az iskola maga volt az útravaló, egészben, légkörével, munkastílusával, magatartási mintáival, kapcsolatainak emberi (demokratikus?) tartalmával és formáival. Ha mégis a számbavétel szándékával közeledem ehhez a megbonthatatlanul szerves egységhez, olyan rendben teszem ezt, ahogy eszembe jut.
1. Az önállóságra nevelést érzem talán a legfontosabbnak: a tankönyvi biflázás teljes mellőzését, s a hagyományos tanulás helyébe lépő jegyzetelést az iskola könyvtárában. A kutatást, ahogy akkor felnőttesen mondtuk, és teljes joggal, hiszen utólag látom, a középiskolai „iskolás” munkastílust átvészelve valahogy legközelebb az egyetemen folytatott ismeretszerzés hasonlított leginkább a szentlőrinci tanuláshoz.
2. Akár elsőként is mondhatnám, annyira fontosnak (és szentlőrincinek) tartom a szóbeli megnyilatkozások lehetőségének gazdagságát (’kényszerét’ is mondhatnám, ha negatív minőségek nem tapadnának ehhez a szóhoz), hiszen a helyzetek megkerülhetetlenségéről volt szó valójában. Nem ’feleltünk’, hanem beszámoltunk a feldolgozott irodalomról, a munka során szerzett tapasztalatokról, együttműködésekről. Óriási rutint szereztünk a kapcsolatteremtésben, az önkifejezésben, a kommunikációs-kooperációs helyzetek megoldásában.
3. Ez sem harmadrendű: a stresszmentesség, aminek legalább két fontos összetevője volt: az osztályzat nélküli értékelés és a jó munkatársi kapcsolatokat idéző tanár-diák viszony. Igaz, ennek nagy ára volt a középiskolában, ahol hozzá kellett igazodnunk az értékeket elfedő osztályzatokhoz, és ahol megtapasztaltuk: a tanár az tanár.
4. Életpályámhoz nagy indulási előnyt adott iskolám a korai nyelvoktatással (az akkor szokásos 5. osztály helyett 3. osztályban kezdtük a nyelvtanulást) és a nyelvoktatásnak sajátos szentlőrinci módjával: a szituációs játékok sorozatával.
Méltatlan lenne Szentlőrinchez, ha idealizált képet nyújtanék róla, hiszen azt is látom, miben okozott nehézségeket az ott végzett diákoknak. Ilyen volt: a beilleszkedés nehézsége a középiskola kezdetén, a természettudományok anyagának (különösen a kémiának) túlzottan átfogó, globális jellege (a középiskola részletgazdagabb ismerethalmazra számított), s helyesírási készség kidolgozatlansága, talán a túlzott szóbeliség következtében.
Végig Szentlőrincről beszéltem, s mindvégig Gáspár Lászlóra gondoltam. Ma is úgy emlékszem rá, ahogy gyerekként láttam. Nagyon tisztelte mindenki. Nyugalmat árasztott. Meg lehetett szólítani, nem vette körül a vezetői és a tudósi tekintély megközelíthetetlen burka. Megnyíltak előtte az emberek. Diákok és felnőtt munkatársak. Engem nem tanított, a személyes találkozások tanórán kívüli – ritkább – alkalmai folytán nem éreztem annyira közelinek kapcsolatunkat, hogy ne okozott volna meglepetést: doktorrá avatásomról dísztávirattal emlékezett meg. Erre is volt figyelme.’ Gál Jancsika kisdiák emlékezését Gál János orvos fogalmazta meg Gáspár László halálhíre hallatán.” (Kocsis, 2003: 73) Gál János arról a többletről írt, amit az iskola adott, és ami az életnek szólt. (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)


Szakmai beszélgetéseink, vitáink alkalmával a pedagógusok közül sokan utalnak arra, Szentlőrinc nem lehet érv és követendő minta, mert egyedi és elszigetelt iskolakísérlet volt. Az egyediség és az elszigeteltség Szentlőrinc tragédiája lett. Az iskolakísérlet megszűnéséhez vezetett. Az, hogy az iskolakísérlet húsz év után megszűnt és nem vált általánossá, az meg a magyar oktatás tragédiája. Szentlőrinc maga eredményes és sikeres volt. (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Szentlőrinc, Gáspár László, Kocsis József és a tantestület nagyságát, a külföldi hasonló törekvésekkel történő összehasonlítással is lehet(ne) igazolni. Ha ezt megtesszük, belátjuk, Szentlőrinccel kapcsolatban, nemzetközi viszonylatban van mire büszkének lennünk. Ezzel szemben Magyarországon mindent elkövetünk, hogy Szentlőrinc a feledés homályába merüljön. És ezzel homály fedje el Gáspár László és Kocsis József munkásságát. Ennek vannak szomorú bizonyságai. Sarkadon, ahol Gáspár László igazolni szerette volna, hogy a szentlőrinci modell középiskolában is működik, nincs kutatható dokumentum. Jelezni szeretnénk, nem a sarkadi középiskola hibája. Egyszerűen a rendszer volt olyan, hogy ezekre a történésekre nem, vagy alig fordítottak figyelmet. Kár, mert Szentlőrinc is, Sarkad is profitálhatna abból, amiből ma Bielefeld profitál. Bielefeld pedagógiai innovációs központ. 2012. Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből.

Szentlőrincnek van folytatása, akkor is, ha nem Szentlőrincből jött létre: a Piliscsabán létrehozott Palánta Általános Iskola. Még mindig félünk elfogadni: a pedagógiai másság, a pedagógiai innováció nem csupán hatékonyabb lehet, mint a megszokott, az ismert, hanem katalizátor a magyar pedagógia rendszer megújításához, megújulásához. Tudjuk, napjainkban Szentlőrinc már nem működne az eredeti koncepciók szerint. Ugyanakkor meg vagyunk győződve arról, hogy a Gáspár-Kocsis hagyaték több elemének alkalmazása hatékonyabbá tenné a nevelést. Mi ma is érvényesnek tartjuk a 2007-ben írt könyvünk címét: Szentlőrinc, a jövő iskolája. Ezzel a hittel és tiszteletem kifejezésének szándékával emlékezem Gáspár László igazgató úrra és köszöntöm Kocsis József igazgató urat születésük hetvenötödik évfordulója alkalmából Kocsis József egyik versének négy sorával:

Az igazság nem akarja
elhitetni magát. Csak van.
Szavak mögötti csendben,
ki nem mondott szavakban.

(Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Nem tagadom, a szentlőrinci iskolakísérlettel, Gáspár László és Kocsis József munkásságával szemben elfogult vagyok. Ez az elfogultság motivált arra, hogy a hivatalos ünneplés elmaradása miatt legalább magánemberként legyek részese Gáspár László és Kocsis József köszöntésének. Az utószóban a teljesség igénye nélkül, több esetben az ismétlést is felvállalva, szeretném még egyszer nyomatékosítani: Gáspár László és Kocsis József méltó a megemlékezésre, a köszöntésre. Gáspárék köszöntése okán hívom fel a figyelmet arra, mennyire fontos lenne beépíteni a szentlőrinci tapasztalatokat a mai iskolai gyakorlatba.

Minden jel arra mutat, és ezt Gáspárék jól látták, hogy a magyar pedagógiának minden részében teljesen meg kell újulnia, át kell alakulnia. Merésznek tűnhet a kijelentés: Magyarországon több mint négyszáz év eltelte után is alig változott valamit az a szemléletmód, ahogyan az oktatást értelmezzük. A négyszáz év a társadalmi és gazdasági fejlődés következtében a változások és a változtatások sokaságát inspirálta. Ezeknek a változásoknak kellett volna kikényszerítenie, hogy megreformáljuk, átalakítsuk az oktatással kapcsolatos nézeteinket, felfogásunkat, gyakorlatunkat, mint ahogy az ezernyolcszázas évek második felében ez végbement az Egyesült Államokban, vagy száz évvel később a skandináv országokban. (Gáspár László és Kocsis József születésének 75. évfordulójára írt megemlékezésből, 2012)

Az első paradigmaváltó a Szentlőrinci Iskolakísérlet volt. A 2007-ben megjelent Szentlőrinc a jövő iskolája” című könyvemben az iskolakísérletbe bevont gyermekek felnőttkori életminőségét hasonlítottam össze az egykori kontrolliskola tanulóinak felnőttkori életminőségével. A vizsgálat igazolta, Szentlőrinc volt a jobb. Mi volt Szentlőrinc érdeme? Közösségi keretek közt individualizálta az oktatást. A mai szakmai-politikai állásfoglalás miatt félve írom le, nem volt osztályozás, nem volt buktatás. A gyermekek számtalan csoportos és egyéni projektben vehettek részt. A manualitásnak kiemelt szerepet szántak.
Szentlőrinc objektív megítélésével és programjuk kiszélesítésével ma versenyben lehetnénk a finnekkel. Gáspárék megmutatták, olyan oktatást is lehet szervezni, ahol minden gyermeknek lehetősége van az egyéniségéhez illeszkedő tudás birtokba vételére. A szakma ezt interiorizációnak, a tudás belsővé válásának nevezi. Idézet a Népszabadság 2014. decemberében megjelentetett Pisa-sok(k) című írásomból.

Gáspár két vonalon is meglepően bátor innovációt valósított meg a szentlőrinci iskolakísérletben. Az egyik? a tantestülettel közösen, minimum követelményeket határoztak meg az egyes tantárgyakra, a tantárgyakon belül az egyes témákra. Azoknak a tanulóknak, akik a minimum követelményeket teljesítették, nem volt kötelező, az amúgy is csökkentett számú tanórá(ko)n résztvenni, hanem önállóan „kutathattak”, tanulhattak a könyvtárban, vagy más aktivitást biztosító foglalkozásba kapcsolódhattak be. Többen az iskolai termelőtevékenységben végeztek plusz feladatot. A másik újítás az osztályozásmentesség. Tudomásunk szerint Gáspár az osztályozás nélküli iskolával a maga korában, a nemzetközi gyakorlatban is szinte egyedülálló reformot valósított meg. Korábban már voltak olyan iskolamodellek, ahol az osztályozásmentesség érvényesült. Ez olyan innováció, amit szükséges hosszabban ídézni. Az idézet a 2007-ben megjelentetett könyvünkben is szerepelt. „A ma ismét és korábban is időről-időre felvetett értékelési problémákra a szentlőrinci iskolakísérlet az osztályozás elutasításával válaszolt.
Ez a válasz logikusan következett a nevelési programból, mely kinyilvánította a tanítás-tanulás befejezetlen folyamatként való meghatározását, a tanulók motiválását (az osztályzat nem tartható motiváló erőnek, különösen a rossz osztályzat nem), a személyiség mindenoldalú fejlesztését, ahol a tanulás csak egyik területe a fejlesztésnek, a gyermeknek időt adó, egyéni haladási tempóját tiszteletben tartó tanári magatartás és tanulásszervezési formációk és így tovább…

A tanulók ezt a helyzetet természetesnek tartották, nem éltek vissza vele, nem úgy fogták fel, hogy következmények nélkül lehetett lazítani, mint ahogy nem is lehetett. Az osztályzatok helyett az értékelésnek olyan komplex rendszere alakult ki, mely pontosabb és árnyaltabb képet adott a tanulók összteljesítményéről: a tantárgyi tudásáról is, de a nevelés más területein nyújtott teljesítményéről is.” (Gesztesy – Kocsis, 2001: 90-91) (A Projektpedagógia történetének logikai összefüggései, 2012)

A tanulási képességek kialakítása szempontjából is eredményeket tud felmutatni a kísérleti iskola. A követő vizsgálatok során kiderült, eleinte a tanulók le vannak maradva, mert egészen más rendszerezést kíván a középiskola, mint amit Szentlőrincen megszoktak. Az osztályfőnökök arról számolnak be, egy idő után a tanulók kezdenek felzárkózni, s később ők lesznek a húzó emberek. Ezt úgy érik el, hogy átrendezik magukban az anyagot. Ebben nagy szerepe van a Szentlőrincen megszokott „sokkönyvűségnek”, s a magasabb fokon kialakított tanulási képességeknek, amelyek úgy nyilvánulnak meg, hogy a tanulók képesek önállóan, jóval kevesebb tanári segítséggel is tanulni, könnyebben megértenek összefüggéseket, gyorsabban sajátítanak el ismereteket. Ezek a magas szintű alapképességek – logikus gondolkodás, tanulási képesség – és az ismeretlen iránti érdeklődés a biztosítékai annak, hogy a kísérleti iskola tanulói nem kerülnek hátrányba – behozhatatlan hátrányba – a középiskolában.” (Horváth, 1982: 18) Gáspár az ellenőrzést, értékelést nem a tanulók osztályozására szűkítette le, hanem a nevelési folyamat egészének a vizsgálatára bővítette ki. „Nem mellőzni kívánta a méréseket, hanem meghaladni korlátozottságukat. Ezért hozott létre kutatócsoportot az iskolában, amely egyesítette a belső résztvevő tájékozottságát a külső rátekintő objektivitásával.” (Kocsis, 2003: 72) (A Projektpedagógia történetének logikai összefüggései, 2012)

Szentlőrinc volt az első elszalasztott lehetőség. Azóta is hagyjuk szaladni és elszaladni a lehetőségeket. Mit elszaladni? Elrohanni! Most újra van remény. Nacsa János, Gáspár László egykori sarkadi munkatársa és egykori kollégáik idén Gáspár emlékévet szerveznek Gáspár László születésének nyolcvanadik és halálának harmincadik évfordulóján. Köszönet érte. Reménykedjünk, így nem végleges a szentlőrinci lehetőség elengedése. Az igazsághoz tartozik, Szentlőrinc után volt még egy jó, rövid ideig tartó kezdeményezés. Puky Istvánné igazgatónő iskolája. Sajnos nem lett ismert, mivel csak jó volt. Mi azt is bezártuk. Kár!
A szomorú, de valós tény, már most azonos szinten lehetnénk a finnekkel. Elszalajtottuk azokat a lehetőségeinket, amelyekkel a finnek élni tudtak. Amikor a finnek, a hetvenes évek elején, elkezdték az oktatásukat megreformálni, Magyarországon, kicsit korábban, a hatvanas évek végén, Gáspár László kezdeményezésére és irányításával elindult a Szentlőrinci Iskolakísérlet. Igaz, a Szentlőrinci Iskolakísérletnek volt egy, de csak egyetlen hibája: Szocialista Munkaiskolának nevezték a kísérletet. Meg is érteném, hogy a szocialista jelzőért, a rendszerváltás után, az eufóriában megtagadtuk Szentlőrincet. Mégis megkérdezem, miként lehetett volna e jelző nélkül a hetvenes évek elején, keresztülvinni Magyarország akkori és az eltelt idő óta legjobb oktatásreformját. Az iskolakísérlet, véleményem szerint jobb volt, de legalább olyan jó volt, mint a finnek megújult oktatási rendszere. Igaz, a finneknek volt hagyományuk, amit csak fel kellett éleszteni. Az ún., a Skandináv országokban divatos szlöjd. Csak modern keretekbe helyezték a szlöjdöt, modern tartalmakat adtak a szlöjd típusú oktatásnak, és megvalósult a hatékony reform. Paradoxon, egyáltalán nem hivatkoznak a szlöjdre, pedig modern szlöjd-jellegű az oktatásuk. A hatvanas évek elején, részben nálunk is működött a szlöjd. Az akkori gyakorlati foglalkozásokon.
Azt gondolom, Magyarországon egyedüli vagyok, aki Bielefeldben, a helyszínen, többszöri alkalommal is tanulmányozhattam a nemzetközi hírű német Laborschule-t. Nyugodt lelkiismerettel jelenthetem ki, Kocsis József jobb iskolává alakította át a szentlőrinci iskolát, mint, amit annak idején az általam nagyon tisztelt Hentig professzor létrehozott Bielefeldben. Anélkül, hogy Kocsis József munkásságát kisebbíteném, Kocsis József lényegében megtartotta a gáspári reformokat. Bielefeld patinás név a nemzetközi oktatásban. Szentlőrinc város azt is megtagadta, hogy náluk volt egyszer egy kísérleti iskola. Én a helyükben újra felébreszteném Csipkerózsika álmából az intézményt. Szentlőrinc az oktatásügy zarándokhelye lehetne. Mint ahogy, Németországban Bielefeld az. A mai Bielefeldi Laborschule-tól lenne mit tanulnunk, mit felelevenítenünk, meghagyva a gáspári-kocsisi szellemiséget és gyakorlatot.
Okuljunk a következő példán! Kísérleti iskolaként elnevezve kezdte el 1921-ben a működését Németországban Fritz Karsen irányításával a szentlőrincihez nagyon hasonlító munkaiskola. A tőkés, a kapitalista, ekkoriban már fasizmustól radikalizálódó Németországban még azt is megengedték, hogy Karsen az iskolát Marx Károlyról nevezze el. Ma az iskola, a nem titkoltan baloldali, szociális-szocialista gondolkodású Karsen nevét viseli. Mi történt Szentlőrinccel???? Pedig Gáspárék iskolája, bár nagyon hasonlított rá, a karseni iskolánál is jobb volt. Sokat gondolkodom azon, miért nem ismerjük fel saját lehetőségeinket, értékeinket? A választ gyanítom, de nem biztos, hogy igazam van.
Gáspár László neve, kivéve hazánkat, a nemzetközi neveléstörténetben ismert. Patinásan cseng, munkássága példaértékű. Szentlőrincen még az egykori iskolát is bezárták. Nemzetközi mintaiskola lehetne, mint ahogy mintaiskola Bielefeld, vagy a Fritz Karsen Iskola. Magyarországon a rendszerváltás után, szakmai és politikai féltékenységből, hozzá nem értésből, rövid időn belül megszüntették a kísérleti iskolát. A paradoxon, akik megszüntették az iskolát, megtagadták a gáspári pedagógiát, a gáspári szisztémát átvéve, elorozva tőle, szinte egy az egyben, azt alkalmazva hozták létre az első NAT-ot (Nemzeti Alaptantervet), amely a maga apróbb hibáival együtt is korszerű volt és reform az oktatásban. Hangsúlyozom, a rendszerváltás utáni első NAT a szellemiségében gáspári-kocsisi volt. A lenyúlók neveit már a feledés homálya fedi. Talán nem érdemtelenül. Ismét paradoxon, ezek az emberek rövid időn belül zárták ki Gáspár Lászlót a NAT-ot összeállító, előkészítő munkabizottságból. (Idézet a 2017-ben írt Újabb Pisa-Sok(k) írásomból)